Lánykérés a Deres-csúcs alatt

A tél beköszöntével másra sem vágytam, csak a barangolásra a hófödte természetben, a hegyekre és az új kihívásra. Azonban a gyerkőcök idén kezdték az ovit, és amíg megszokta a szervezetük az új bacikat, a közösséget, addig egy hét ovit, két hét kényszerpihenő követett. Nem volt sok választásom, csak sóvárogtam egy jó kis kaland után. A karácsonyi készülődés valamelyest elterelte a figyelmemet mindaddig, míg az ünnepek véget nem értek. Volt idő kipihenni magunkat, játszani, szánkózni a gyerekekkel, már semmi más nem hiányzott a boldogságomhoz, csak hogy végre kettesben is töltsünk egy kis időt a párommal, Misivel. Az előrejelzés szerint adódott a két ünnep között egy napsütéses, szélcsendes nap a hegyekben, úgyhogy fellapoztam a térképet, és egy régen kinézett útvonalra esett a választásom, ami nem más volt, mint a Déményfalvi-völgy (Demänovská dolina), ami az Alacsony-Tátra legismertebb és legszebb völgye. Nagyon bezsongtam, oly régen kinéztem már magamnak ezt az utat, erre az én kedves párom lebetegedett, és fújhattam le az egészet. Nagy elkeseredésemben próbáltam rávenni egy-két barátomat, hogy tartson velem, hiszen egyedül nem veszélytelen túrázni menni, különösen télen. Azonban nem jártam sikerrel, vagy volt már programjuk a barátaimnak, vagy nem érezték magukat olyan egészségi állapotban, hogy bevállaljanak egy ilyen nehézségi szintű túrát. Így aztán tovább teltek a napjaink, volt szülők, keresztszülők látogatása, nem volt mikor újra szabaddá tenni magunkat, a kirándulás dátuma átcsúszott az új évre. Végül nem is bántam, legalább jól fog indulni az évünk. A szilveszteri bulit hamar kipihentük, és a 2022-es év második napján végre megtörtént az, amire már úgy vágytam.

Reggel a szokásos ütemben indult, készülődés, pakolás, viszont a reggel 6 órás indulást nem tudtuk tartani. Valamikor fél hét magasságában sikerült elstartolni, nálunk még szépen le voltak takarítva az utak, de Tiszolc után a fenyvesi hágó (Zbojská) már jegesre volt fagyva. Ott a forrás miatt nem is sózhatnak, így nem tehettünk mást, lassan haladtunk, de legalább biztonságosan. Szakaszonként volt még egy-két jegesedés a királybocai hágón (Vyšná Boca), de ezután már lehetett haladni, a köd is csak Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) városára telepedett rá és ahogy egyre magasabbra értünk, az égbolt egyre tisztább lett. A téli sportok szerelemeseinek ideális hely a Déményfalvi-völgy síparadicsoma, Jasná. Itt aztán mindenki kedvére síelhet, túrázhat, sífuthat, vagy csak egyszerűen relaxálhat a természet lágy ölén.

Utunk a sárga turistajelzésen indult, megkerülve a Verbici-tavat (Vrbické-pleso), majd amint sikerült leküzdenünk a jeges aszfaltot, rátértünk a hegy felé vezető ösvényre. A természet teljesen kietlen volt. Az ember nem hinné, hogy egy ennyire népszerű hely, mint Jasná, ahol újabb és újabb hotelek, parkolók épülnek, hogy képesek legyenek kiszolgálni az emberek egyre növekvő igényét, a sípályákon kívül ennyire kietlen a téli időben. Engem ez teljesen meglepett, ugyanakkor sokkal élvezhetőbb is volt, hogy a valódi vadregényes természet kettőnkön kívül, senki más emberfiát nem rejtette.

Természetesen minden tervezett túra előtt figyelem az időjárást, elolvasom a hójelentést, a lavinaveszélyt, az aktuális körülményket. Tartottam is kicsit attól, hogy szükségünk lesz hágóvasra (macska) a jegesebb talaj miatt, de nem sikerült beszerezni, még a Misi struccnyija is Görgőn maradt, de én azért biztattam őt, hogy nem lesz rá szükség. Lavinaveszélyt is leginkább csak azokra a területekre jeleztek, ahol a "skialpinisták" mozognak, azokban a vályúkban van a legnagyobb esély a hótömeg megindulására. Már az út eleje érdekesen alakult, mivel vagy nagyon jeges volt a hó felszíne és csúszkáltunk, vagy a felmelegedés miatt lazább volt a hóréteg és bokáig süllyedtünk a hóba. De ez még bírható volt, legalább lesz mire visszaemlékezni, gondoltuk. Az első teaszünetünk a Három víz (Tri vody) elágazása volt, ahol egy nagy tábla a lavinaveszélyre hívta fel minden turista figyelmét, egy másik táblán pedig a "skialpinistáknak" mutatott információt. Eddig még sosem fordult elő velem, hogy minden ennyire összejött, amire én csak legyintettem. De most jön még csak a feketeleves!

A pasas nyomát követve, és keresve a nekünk megfelelőbb talajt, teljesen letértünk a turistaútról. Célba vettük a vályút, bízva benne, hogy a kegyes természet nem fogja ránk zúdítani a paplanját és apránként, nehezen, de felértünk az Alacsony-Tátra gerincére. A másfél órás út, ilyen körülmények között, felszerelés nélkül két és fél óráig tartott.

Úúúú, de nagyon megérte. Odafönn gyönyörű napsütés, és lefelé nézve felhőtakaró amíg a szem ellát. Csodálatos inverzió fogadott. Gyerekkoromban éreztem utoljára hasonlót, amikor még nem értettem, hogy mi is pontosan az a felhő, milyen a tulajdonsága, és úgy képzeltem el, mint a vattacukrot, amibe bele lehet ugrani, és puha, finom habos-babos. Ugyanígy láttam ezt most is, és pontosan ezt az érzést keltette fel bennem. Egyszerűen lenyűgöző volt!

A sok fotó és kamerás felvétel után tovább indultunk a Deres (Dereše 2004 m) csúcsa felé, immár a gerincen, abban a hitben, hogy itt már könnyebben fogunk haladni. Hamar utolért a valóság, hogy az egyetlen cipőnyom a hóban a miénk, és a felkészültebbek minimum hótaposóval haladnak. Egyszóval folytatódott a kínlódás. A Deres-csúcs érintése különösen fontos volt számomra, mivel Trónok harca rajongó vagyok, így ez a csúcs jelképezte számomra a filmbéli királyságot. Aki látta a sorozatot, az biztos megérti :)

Kérdezte is többször Misi, hogy melyik az a hegy, mutattam aztán térképen is neki, de nem értettem miért az a nagy érdeklődés. Bandukolva, szerencsétlenkedve a nagy hóban, hol Misi, hol én mentem előre, aztán felvettem a tempómat és elindultam. Láttam, hogy a Deresre se fogunk tudni feljutni, betakarta a hó a sziklákat, veszélyes lett volna, így csak hátra mormoltam Misinek, hogy: - Na, ezt itt a Deres, de ide se jutunk fel!

Erre Misi rám szólt, hogy ne siessek már, és mire megfordultam, már előttem térdelt abban a nagy hóban, és feltette a nagy kérdést, ami biztos vagyok benne, hogy minden lány álma (bár nálam ez a késztetés később jött :D ), és én abban a pillanatban mintha szárnyra keltem volna. Minden korábbi érzés megszűnt, ami kínzott, és csak repültem. Nem is hallottam mindent, amit Misi mondott nekem, amit felfogtam belőle, az ismét egy másik nagy kedvencemből való idézet volt. A gyűrűt humorosan húzta fel a fagyott ujjamra, mondván: - Eddig én cipeltem, most már cipeld Te! (Gyűrűk ura). Aztán ennyi, egy elhatározással válik a hajadonból menyasszony, a férfiból pedig vőlegény. Örökké hálás leszek a páromnak, hogy a túrázást választotta eme fontos esemény színhelyéül. Ez is bizonyítja, hogy már jól ismerjük egymást, és hogy képesek vagyunk kitolni saját határainkat egymásért.

Az is igaz, hogy hamarosan már a 15. évfordulónkat fogjuk ünnepelni, két csodás gyermek szülei vagyunk, tehát mindenki más számított erre, mi azonban nem, mert erre meg kellett, hogy érjünk, hogy megértsük, a kimondott szónak valódi súlya van, és megbizonyosodni, hogy mi tényleg együtt szeretnénk megöregedni.

Az extázis után hamar fejbevágott a valóság, hiszen még nagyjából csak utunk felénél jártunk, ahonnan még le is kellett jutnunk. Viszont az út további része sokkal jobb volt, menyasszonyként, már csak libegtem, szökkentem, kapkodtam a pillangókat, aztán beestem derékig a hóba, így folytattuk szépen, küszködve a Chopok felé az utat.

Nagyon sok síelő volt, ami tél derekán nem meglepő. Kicsit felfrissültünk a menedékház teraszán, gyorsan megosztottam a nagy eseményt a Facebookon, nem bírtam ki hazáig, aztán indultunk is visszafelé a Déményfalvi-völgybe. A kék jelzés, ami a sípályán kezdődött, gondoltam hamar letér majd valahol, de NEM.

Olyan jeges volt az egész pálya, hogy nem tudtunk lábon maradni. Elkértem Misitől egy botot, hogy legalább azzal egy oldalról támasszam magam, és úgy oldalazva kilépkedjünk a pálya szélére, remélve, hogy a kerítésben megkapaszkodva lejutunk valahogy. Én indultam elsőnek, Misi jött utánam, már csak pár lépés választott el, hogy kiérjek a pálya biztonságosnak tűnő szélére, amikor annyira kemény jégréteghez értem, hogy ott már semmi sem segített, ami kéznél volt. A hátsómra estem, és megindult alattam a talaj. Rettenetesen megijedtem, hiába kapálóztam nem tudtam megállni, egyre csak gyorsultam, én sikítottam, előttem egy páros ugyanúgy megijedt, ahogy megláttak feléjük csúszni, de nem tudtak rajtam segíteni. Misi a hátam mögött kiabált, hogy fékezzek valahogy, mert véget ért a kerítés a pálya szélén, és egyikünk sem tudta, hogy mi van tovább, lehetett ott akár szakadék is. Kapartam a kesztyűmmel a jeget, próbáltam a sarkammal fékezni, de semmi sem segített, nyílegyenest haladtam a semmi felé, amikor eszembe jutott, hogy snowboardon, ha élre állítom a deszkát, akkor kanyarodni kezd, így aztán a másodperc tört részében felkaptam a fenekem fél oldalát és bedőltem a jobb oldalamra, hogy irányt tudjak váltani, és lám sikeresen kikerültem a szakadéknak hitt kijáratot. Ahogy megkönnyebbültem, kitört belőlem a nevetés, már nem féltem, csak csúsztam és kiáltottam Misinek is, hogy: - Gyere, csússz le te is, nagyon buli! :D

Összeszedtük magunkat és kerestünk egy valamelyest könnyebbnek tűnő utacskát, ahol biztonságosabban tudtunk lefelé haladni. Könnyebb utat nem találatunk, de legalább volt még időnk jól elbeszélgetni. Kérdezte is Misi, hogy a lánykérésnél feleltem e neki, mert ő nem hallotta, ha mondtam is valamit. Gondolkodtam én, de végképp nem emlékeztem, még arra sem, hogy mi mindent mondott el, így próbáltam hárítani, hogy vajon ő meg feltette-e nekem a nagy kérdést, hogy leszek-e a felesége? Minden barátom tudja, hogy az én emlékező képességemmel simán bárki versenybe szállhat, aztán nem húztam tovább, és örömmel válaszoltam, hogy IGEN.

Még mindig nagyon hosszú volt az út lefelé, a cipőmben tocsogott a víz, fázott a lábam, ezért próbáltam rávenni az én drága jó páromat, hogy ha van lehetőség rá, akkor a következő felvonónál, szálljunk be és egyszerűbb lesz lejutnunk. Na de az nem olyan, akkor nincs teljesítve az egész táv, ami be volt tervezve, meg amúgy is már nem olyan vészes az út, kibírjuk, biztatott Misi. Én is teljesítményorientált vagyok, úgyhogy jól beszélt, el is engedtem ezt a gondolatot. Fél négykor ránéztem az órára, mert egyre szürkébb volt körülöttünk a látkép, aztán a térképre, és megállapítottam, hogy mi már sötétben fogunk megérkezni a parkolóba, csakhogy én fejlámpát sem vittem magammal. Misike minden alkalommal elmondja, hogy tegyek be lámpát is, ha túrázni indulunk, mert nem egyszer ránk sötétedett már. Azonban én most sem hoztam, mert nem vettem a lámpámba akkumulátort, gondoltam, majd, ha nagyon kell, világítok a telefonnal. Egyre csak sötétedett, és mi egyre közelebb értünk az erdőhöz, és akkor Misi valamilyen állat bőgésére lett figyelmes, kicsivel rá pedig egy hatalmas lövés hallatszott az erdő irányából. Nekem nem kellett több, előszedtem kicsiny sípomat és fújtam amíg bírtam szusszal. Mondtam Misinek, hogy ha az erdőből jött a lövés, akkor valószínű, hogy az a valami, amit az imént hallottunk majd felénk fog rohanni. Nem tudtuk, hogy az csak jelző lövés volt, vagy riasztás, de én mindenképpen megijedtem, medvével még nem volt szerencsém találkozni a túráim alkalmával, de nem most akartam elkezdni. A kék ösvény bevezetett az erdőbe, ismét egy patak mentén vitt az utunk, hóban, vízben, de legalább már jég nem volt. És egyszer csak kikanyarodtunk a civilizációba. A turistaút ismét rávitt a sípályára, és innen már csak pár lépés választott el a parkolótól. A völgyben már kivilágított hotelek és panziók fényét lehetett látni. Akadt még egy páros, akik a sötétedést kihasználva szánkóztak a pályán, de én már csak azt vártam, hogy végre levegyem a vizes cipőm, és száraz zokniba csomagoljam az elfagyott lábujjaim. Életünk legnehezebb túráját teljesítettük, örültem is a végén, hogy senki más nem jött velünk, és nem vettük el a kedvét egy következő kalandtól.

Misire pedig nagyon büszke vagyok, hogy így állta a sarat, és jött minden akadályt leküzdve, mert neki azért jóval nehezebb volt teljesítenie ezt a túrát. A tanulságot is levontuk, hogy téli túrába csak és kizárólag a megfelelő felszereléssel lehet belevágni, mert az életünkbe is kerülhet.

Összegzés: Kiindulópontunk a Déményfalvi-völgy (Demänovská dolina) síparadicsoma Jasná egyik parkolójában volt, a sárga jelölés mentén haladtunk, egészen fel az Alacsony-Tátra hegygerincére a Polana nyeregre (Sedlo Poľana). A gerincen végigvezető túraút pirossal van jelölve, ez mentén érintettük a Deres csúcs alját (Dereše 2004m), majd a Chopok (Chopok 2024m) sípályáján a kék jelzés vezetett le bennünket vissza a völgybe. Összesen kicsivel több, mint 14 kilométert küzdöttünk le, 1040 méter szintkülönbséggel, 7 óra alatt.